Hivatalos leírás: Egyik nap az ingázó Wilson professzor gazdátlan kutyakölyköt talál a vasútállomáson. Megsajnálja, és hazaviszi az állatot. A felesége, Cate nem örül neki, de végül megenyhül, és megengedi, hogy a japán akita kutyus náluk maradjon. A kutya és a professzor között szoros barátság alakul ki. Hacsi minden nap elkíséri őt a vonathoz, este pedig kimegy elé az állomásra. Így megy ez egészen addig, míg egyszer nem érkezik meg a gazdi. A kutya azonban élete végéig hűségesen várta a professzort, minden nap megjelent az állomáson.
Megvalósítás: Lasse Hallström remekül nyúlt egy olyan alapműhöz, ami még a hazájában is kiemelt jelentőséggel bír. A film azért annyira drámai mert megtörtént, éppen ezért a kutyaszerető nézők valószínűleg a végén könnyezni fognak, ami nem is csoda, hiszen remekül mutatták be a magányos kutya megpróbáltatását, aki közel 10 éven keresztül várta az elhunyt gazdáját. A produkció főleg arra épít, hogy hőssé avassa szegény állatot, miközben minden létező módon megpróbálják közelebb hozni a hollywoodi ízlésvilághoz, szerencsére azért nem teljesen sikerül. A film egyetlen japán vonatkozása, a főszereplő kutyán kívül Cary-Hiroyuki Tagawa, akit jó ideje nem láttam már semmiben. Richard Gere maximálisan együtt van a kutyával, szinte már olyan mintha tényleg a sajátja lenne. Nagyon megható a párosuk és ami a fő, remekül működik.
A történet olyan amilyen, nem is kell rá szót vesztegetni, hiszen olyan egyszerű mint a faék. A filmet a két főszereplő közt kapcsolat és persze a többi színész viszi el a vállán. Ugyan nem annyira szomorú mint Marley és én vagy a Kutyahideg, de ez is kimondottan jó lett a műfajon belül. Azt mondjuk nem tudom megérteni, hogy ezt a teljes egészében japán történetet mi a fenének kellett elhozni onnan.
cineplex világa 