Nagyító alatt : Az acélember (Man of Steel)

Az acélember

Hivatalos leírás: A Krypton bolygón született, ám a Földön nevelkedett egy egyszerű farmercsaládnál. A világ legnagyobb hősének ezúttal nem csak a gonosz Zod tábornokkal  és szövetségeseivel, hanem önmagával is meg kell küzdenie.

Megvalósítás: Mindig is nagy DC Comics rajongó voltam, amióta elolvastam az első Superman/Batman képregényt magyarul, egyszerűen beszippantott ez a világ. Amikor még gyerekként láttam Christopher Reeve-et a kívül hordott alsónadrággal és a kötelező vörös köpennyel már biztosan tudtam, hogy sosem szabadulok a képregényfilmek/rajzfilmek világából, ami azóta is fogva tart. Mindenki szeretne kicsit gyerek maradni, de ennek semmi köze hozzá, a sokszor hihetetlen komolyságú történetek a mai napig korfüggetlenek és igazolják azt, hogy az emberi fantázia végtelen. Hogy miért is szeretjük mi ezeket? A válasz egyszerű, mert nem a valóságról szólnak.  Ha csak egy kis időre, de elmenekülhetünk a napi robotból, a megszokás és rutin kényelmétől, hogy valami kiszámíthatatlannak, izgalmasabbnak és fontosabbnak legyünk a részesei, legyen az egy személy, vagy akár az egész univerzum megmentése.

A mostani Superman filmmel is így voltam, az első perctől az utolsóig lekötött, egy percre sem tudtam unatkozni, habár azt az izgalmat már nem tudtam érezni, mint amikor először találkoztam a szuperhőssel, de ez így van jól, mindig az eredeti az – bár lehet hogy ma bénának hat, a látványvilág , vagy a színészi játék miatt – amit sosem feledünk. A vizuális megjelenítés olyan szintű rombolást mutatott be, amit eddig filmben csak ritkán láttam. A készítők nem finomkodtak már az elején sem. Már azzal beelőzték korábbi verziókat, hogy bemutatták Krypton-t a pusztulás előtt. Volt élővilág, fejlett technológia és még a népről és annak történelméről is tudunk meg dolgokat.

Maga a bolygó halála – ami mindennek a kezdete – ugyan látványos volt, de sokkal nagyobb jelentőséggel bírt az ami azt megelőzte. Zod tábornok árulása az 1980-as verzióban pusztán egy gyorsan kifulladó sikertelen puccskísérlet volt. De nem úgy most, itt súlya van az eseményeknek amiknek ő a részese és már az első pillanattól kezdve felejthetetlen karakterré avanzsálódik. Fontos megjegyeznem hogy bár alapjában véve ő negatív karakternek számít, akár csak az emberei, egyszerűen nem tudtam meggyűlölni, mert végig érződött rajta, hogy ő csak a saját népén akar segíteni, akár mennyire gonosz dolgokat is kell ehhez elkövetnie. Ez az oldala főként a film végén jelenik meg és hála Michael Shannon elképesztő játékának szimpatikus tudott maradni a katartikus befejezésig. A Henry Cavill-el való harca pedig valami fergeteges látványt nyújtott és a párbeszédeikben is érezni lehetett a feszültséget.

A cselekmény kissé eltér a megszokottól, hiszen itt Superman csak az invázió miatt lép színre, addig ismeretlen marad a lakosság felé. Odáig mindössze különböző visszaemlékezések formájában találkozunk az egyes életszakaszaival, szerintem egyébként nem is kellett több. Elég sok eredettörténetet rontanak el azzal, hogy csak az utolsó fél órában válik azzá a főszereplő, aki valójában. Itt-ott megment egy-két embert, ennek hála idővel kedvenc riporterünk is ráakad és kideríti a személyazonosságát, de ez cseppet sem zavaró tényező, sőt sokkal jobban érezni a két szereplő közti vonzódást, amit már az elejétől érezni rajtuk.

Clark Kent itt is a csendes Smallville-ből származik, de amikor apja meghal útnak indul, hogy meglelje az igazi önmagát. Az apa halála elég gyakori kiindulópont elég sok képregényben és persze az eddigi filmekben is szintén alkalmazták, így itt sem volt meglepő. Annál inkább annak a módja, igazán emlékezetes és drámai jelenetet kreáltak hozzá, amihez a még mindig tehetséges Kevin Costner kiválóan asszisztált.

De nem csak a Földi apuka sorsa lett kissé megváltoztatva, Jor-El, azaz Russell Crowe is igazán kitett magáért és megdolgozott az utolsó percéig és bár nem egy Marlon Brando, valahogy sokkal jobban lehetett azonosulni vele. Persze őt is elérte a végezete, de vele, azaz jobban mondva a hologramjával végig találkozni lehet. Az igazi kérdés az, hogy vajon a folytatásban is szerepet kap-e? Mert mind akcióhősként, mint kiváló tudósként megkedveltem és jó lenne még látni. És ha már a szülőknél tartunk akkor mindkét anya jó választásnak bizonyult. Ayelet Zurert már korábban is láttam a Nyolc tanú-ban és az Angyalok és Démonokban, így nem volt ismeretlen. Diane Lane neve pedig önmagáért beszél. A színészeknél maradva az utóbbi időben egyre jobban teljesítő Amy Adams tökéletes Lois Lane volt, mind szépségben, mind tudásban és persze szokás szerint a halál torkából kellett megmenteni. Laurence Fishburne mint Perry White érdekes ötlet, a figurájából inkább csak a beosztottaiért aggódó főnők jött át, aki a legveszélyesebb helyzetben is az életét áldozná a többiekért. Nem is emlékszem hogy ez a karakter volt-e valaha ennyire emberi, legalábbis a moziban. Antje Traue, Zod legerősebb katonájaként elég erős jelentőséggel és ami a  fő, jelenléttel bírt. Nem úgy mint 1980-ban Ursa, aki inkább semmilyen volt. Olyan jól aprította az embereket, annyira látszódott hogy mennyivel nagyobb hatalommal bír mint mi, hogy szinte sajnáltam hogy legvégül el kellett buknia. Harry Lennix továbbra is erős mellékszereplő, akár csak Richard Schiff és az egyik legjobb jelenethez köthető Christopher Meloni is.

A nagyon erős színészi gárda mellett persze nagyon sokat jelentett Zack Snyder neve is, aki rendezni továbbra is jobban tud, mint írni. Ezt a feladatot David S. Goyer-re bizták, az emberre akinek a segítségével a Sötét lovag nem születhetett volna meg. De persze ugyan ő a felelős a Szellemlovasért is, ami jó ha közepesnek minősíthető. Nem mondom hogy a sztorin nem lehetett volna még mit csiszolni, mert ez nem igaz. Volt benne még lehetőség azért, így főként egy durván ütő nyári Blockbuster lett, egy faja kis pop-corn mozi sok komolysággal és végre, semmi humorral. Azért írom hogy végre, mert ahogy a DC világába, úgy ide sem illik a poénkodás, főleg nem akkor amikor az emberiség a totális annihilációval néz szembe.

Ezt a komolyságot nem csak az eget-verő vizuális effektek mutatják be valósághűen, hanem az ismét remekelő Hans Zimmer csodálatos, pörgős, tragikus és mindezek felett epikus filmzenéje, ami kiválóan lavíroz a lassú és a gyors részek között, ami a végére igazán kirobbanó lesz és amit a kellően erős mozihangszókon kell hallgatni, vagy minden zajt kizárva otthon egy fejhallgatóval a buksinkon.

Még sok dolgot felhozhatnék, ami miatt teljesen el lettem varázsolva, ahogyan azokat a dolgokat is amelyek szerintem még javításra szorulnak, de egyben biztos vagyok. A Superman visszatért messze lekörözi az Acélember és ha még ez nem elég, akkor ott van az is hogy az alapköveket sikerült lerakni, erre már lehet építkezni, ami jelenthet egy folytatást vagy akár a régóta húzódó Igazság Ligája filmet is.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s