Nagyító alatt: Cross Game

Mitsuru Adachi mangája egy drámaian kezdődő sporttörténet, amiben szerepel minden létező klisé amit valaha kitaláltak ebben a témában. Akkor miért is lett ekkora sikere, miért döntött úgy az 1998-ban alakult Synergy SP studió hogy elkészíti az animét és hogy ehhez a többek között, a Shin Captain Tsubasa-t is rendező, Osamu Sekita -t fogják leszerződtetni?

A válasz valószínűleg a hangulatban keresendő. A manga és az anime is olyan hangulatot áraszt magából, hogy bár elég negatívan kezdődik a sztori, mégsem egy melankolikus és szomorú cselekménnyel van dolgunk, hanem inkább fordítva, életigenlőnek és pozitív csengésűnek mondanám. Ez főként köszönhető a két főszereplőnek, akik bár úgy tűnik nem szívlelik egymást annyira, a látszat ellenére igen is megvan köztük a kapcsolat.

Romantikus kapcsolat ez, amit már az első részekből is sejteni lehet, de egy fontos személy elvesztése feletti érzelmek nehezítik a dolgukat. De hangsúlyozom ez nem szomorkodós sztori. A lényeg a jellemfejlődés, a barátok, a csapattársak és egy ígéret amit a főhősünk mindenáron be akar tartani. Lesznek mérkőzések és ahogy az lenni szokott, ezek nem is egy részen keresztül zajlanak majd. Riválisok és meglepetéseket okozó új szereplők is jönnek majd az idő múlásával. Az alapsztori leírásához, el kéne mesélnem az egész első két epizódot, de akkor oda a felfedezés öröme, úgyhogy kihagyom.

A grafikáról egy rossz szavam sem lehet, a 2009-es színvonalnak megfelel. Inkább rajzolt, kevés benne a CGI szerencsére. A hangok szépen hallatszanak és a szinkron is kiváló lett – mint az általában lenni szokott. Ez köszönhető az olyan neveknek mint, Miyu Irino és Haruka Tomatsu (Ko és Aoba), de mindenki parádésan teljesített. Akit még kiemelnék az Mitsuaki Madono (Azuma) volt.

A Cross Game két nagy erőssége, hogy a szereplőket könnyű megkedvelni és a második, hogy nem rugaszkodnak el a valóságtól. Nincsenek a fizika törvényeit áthágó különleges mozdulatok, ami van azok is inkább csak enyhe eltúlzások, egyáltalán nem hat zavaróan. Még muszáj megemlítenem a zenét, amit Kotaro Nakagawa szerezett. Igen kellemes, a történetbe remekül passzol és akár külön is hallgatható. Aminek külön örülök, hogy ezt jó páran így gondolják. Sajnos azonban a filmzenei album még nem kapható.

Dióhéjban tehát annyi, hogy érdemes megnézni, bárkit képes kikapcsolni az 50 rész.

MAL: 8 pont

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s