Nagyító alatt : Slam Dunk

Történet: Sakuragi Hanamichi világ életében nagy bajkeverő volt. Magassága és hajszíne miatt gyakran keveredett harcokba, míg végül őt és barátait huligánokként könyvelték el az emberek. A másik ami jellemezte mindig is, az a hirtelen szerelembe esése volt. Középiskoláig összesen 50 szerelmi vallomása lett visszautasítva. Utolsót éppen egy kosarazó fiú miatt szenvedte el, mivel a kiszemeltje a sportolókra bukott inkább. Hanamichi így elég hamar megutálta a kosárlabdát és nem is gondolt rá igazi sportként, ám egy véletlennek és egy Haruko nevű lánynak köszönhetően, úgy hozta a sors hogy belépett a kosárlabda klubba. Itt eleinte azért edzett keményen, hogy a lány minél jobban felfigyeljen rá, ám ő egy másik klubtagot szeretett, a lányok bálványát Rukawa Kaede-t, aki nem csak jóképű, hanem tehetséges és nem mellesleg szerinte Hanamichi egy marha, aki nem veszi komolyan a játékot.

Ami nem is vitatható hiszen Sakuragi elég hamar kikiáltja magát zseninek és bár  tudása nulla hozzá, a tanulási képessége nagyobb mint bármelyiküké a csapaton belül. Ezt előbb utóbb a kapitány is elismeri és látja hogy meccsről-meccsre fejlődik, habár a szabályokkal hadilábon áll egy darabig, ami miatt inkább azért lesz híres mert folyamatosan kiállítják az öt hiba miatt. De eközben egyre többet mutat fel és ő lesz a “lepattanók királya” is, amivel nem csak saját társait lepi meg, hanem az ellenfelet is, amiért később tisztelni is kezdik. De itt nem áll meg, egy vereség után elhatározza magát és újult erővel veti bele magát a küzdelembe és támogatni akarja a csapatát a nemzeti bajnokságra való kijutásban, majd  a megnyerésben.

Megvalósítás: Első látásra elég érdekesnek tűnik mind a grafika, mind maga a történet. Nehéz lenne elhinni hogy valami komolyság lenne benne. Miért mondom ezt? Azért mert az egész sorozat legnagyobb ütőkártyája a minőségi humor. Van benne dráma és a kötelező szerelmi szál, a rivalizálások, múltidézés stb.., de mégis a legnagyobb mennyiségben a humor tűnik ki. Főhősünk forrófejű és meggondolatlan természete, állandó beszólásai és persze hatalmas bakijai miatt szép számmal akadnak olyan pillanatok, amikor hasunkat fogjuk a nevetéstől. Persze azért megvannak a kötelező sablonok, de annyira elhanyagolhatóak, hogy egyáltalán nem hatnak zavaróan.

A meccsek általában véve – bár inkább a fontosabbak – olyan 10 részt ölelnek fel, ami a szokásos hullámvölgy klisét követi. Vagyis hogy egy részen át az ellenfél vezet, aztán a főszereplők fordítanak az álláson és ez így megy több epizódon keresztül, míg végül 1-2 pont eltéréssel végződik a játék. Aztán megint edzés, kis szabadidő – de még edzéssel – , karakterépítés, egy szereplő életének visszatekintése, majd újra edzés és végül megint egy újabb meccs. A cselekmény nagyjából ezt a sémát követi.

A drámai részek a szokásos lesérülés, kórházba kerülés, múltbeli sérelmek, szerelmi csalódások útvonalon halad. Hanamichi-ről is egyre többet tudni meg idővel, akár csak a többiekről. Kimondottan érdekes az új, vagy a visszatérő tagok élete, amivel többször is találkozhatunk majd. Ez ugyanúgy vonatkozik a más iskolából való játékosokra és diákokra is.

Mivel shounen-ról van szó, elvárható a sok különböző támadás hangos kikiáltása és az emberfeletti mozdulatok egész garmadája. Hoppá ebben ismét pozitívan csalódtam, ugyanis előbbiből – leszámítva a főszereplő saját elnevezéseit mint pl a “közember dobása” – szinte nincs is, utóbbi pedig a józan ész határai között teljesít. Itt annyi csak a nem megszokott, hogy az átlagnál gyorsabban mozognak néhányan, de nincsenek olyan eltúlzott mozdulatok, mint más hasonszőrű alkotásoknál, legyen szó baseball-ról, amerikai fociról, futballról, vagy teniszről. Megjegyzem engem ez sosem zavart, de itt mégis üdítőnek érződött ezeknek a hiánya.

Hogy a 101 rész és a négy movie mennyit dolgoz fel végül is, a Takehiko Inoue által készített, 1990-ben kezdett és 96-ban véget ért mangából, azt nem tudom. Csupán annyit hogy a Toei Animation anime-je ott marad abba, ahol már a komolyabb küzdelmek kezdődnének és mire ideáig elértem már igazán megszerettem a történetet és annak szereplőit is. Ennek nem kis része köszönhető a szinkronhangoknak, közülük több kiemelkedő is volt : Takeshi Kusao (Hanamichi), Ryotaro Okiayu (Mitsui), Kiyoyuki Yanada (Akagi), Yoku Shioya (Miyagi), Eriko Hara (Ayako), Houchu Ohtsuka (Sandou), Tomomichi Nishimura (Anzai-sensei), Yukimasa Kishino (Uozumi). De ez csak pár név, a többiekkel is meg voltam elégedve.

A grafika a 90-es évekhez mérten jól néz ki és nem elhanyagolható hogy a karakterdizájnt majdnem teljesen megtartották a mangából. Szépen megrajzoltak a szereplők, a mozdulatok és hátterek is. Nekem kicsit jobban is tetszik mint a mai letisztult, steril dizájn. Arról nem beszélve hogy nem volt benne semmi CGI, ami elronthatta volna  az élményt.

Zeneügyileg nem tudok nyilatkozni, olyan semmitmondó zenéje volt, a történetbe kiválóan beleillett, de külön nemigen lehet hallgatni. Az opening és ending jól eltalált, a hangulatnak megfelelő. Maguk a hangok és az effektek kiválóan utánozták egy gumitalpú cipő nyikorgását, egy zsákolást, vagy a palánkon megpattanó labda zaját. De ezen kívül persze minden más is megfelelt, a kabócák, a vonat, a tenger és a szokásosan már unalomig ismételt dolgok.

Szerény véleményem szerint nagyon jó kis anime ez, vannak kisebb hibái és túl sokszor viccelődnek el komoly szituációt, de mégis sikerült a kedvenceim közé beférkőznie. MAL: 8 pont

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s