Nagyító alatt : Örömapa 1-2 (Father of the Bride I-II)


Hivatalos leírás: Nagyot tévednek azok, akik azt hiszik, hogy egy esküvő egyszerű és nagyszerű dolog! Az ember lánya, aki még csak nemrégen született meg és még alig húsz éves, egyszer csak azt mondja: megismertem egy fantasztikus srácot és hozzámegyek! Természetes a fiú szörnyű, a szülei kimondottan borzalmasak, az esküvő pedig maga a megtestesült lidércnyomás. George Banks (Steve Martin) mindössze azt szeretné még tudni, hogy egyedül ő, az örömapa érez így?

Megvalósítás: Nehéz manapság jó családi vígjátékot találni, mert minduntalan elmegy velük a ló a rossz irányba. Vagy az idétlen poénokat túlozzák el és telenyomják vele a produkciót, vagy túl érzelmes lesz és a néző nem úgy jön ki a moziból, hogy jól szórakozott. De ott van még az a fajta is, amikor minden benne van, csak olyan olcsó és minősíthetetlen tálalásban, hogy az egész nem ér semmit.  Ami tényleg számítana azt meg másik műfajba csomagolják és drámaként, vagy sima vígjátékként aposztrofálják. Nem is kell messzire menni, ilyen volt az Anyát a Marsra, vagy a Kellékfeleség is, ami hiába mondják egy egyszerű romantikus vígjáték volt, a gyerekek is eléggé kivették belőle a részüket, de mondhatnám példának az Esti mesét – szintén Sandlerrel.  Akkor mégis milyennek kéne lennie a műfajnak, sok nevet említhetnék de jó példa a Tucatjával olcsóbb, ami egyaránt a gyerekeknek, egyaránt a felnőtteknek megfelel, na persze ez ízlés dolga.

Nem véletlen ez a példa, már csak azért sem, mert ebben is Steve Martin volt az egyik főszereplő és igenis ért ahhoz amit csinál és a műfajon belül is van tapasztalata. Az örömapa mindaz, amit a kilencvenes években szerettek az emberek, nevettetés, a jó történet, párbeszédek és karakterek és a lényeg, hogy nem gusztustalan poénokra épült fel, mint mostanság oly sok másik film. Volt benne tanulság, irónia és mondanivalója is volt. Ráadásul akinek lánya van az át is tudja mindezt érezni, de ott van még az önmegvalósítás, a függetlenség és a család szeretete, ami minden távolságot legyőz. Jó ez most naivnak és sokszor elképzelhetetlennek hat, de nem volt mindig így, többek között erre is emlékeztet a film. Megannyi pozitív dolgot hordoz magában, amit akár az első, akár a sokadik nézésre is tudok értékelni mindkét rész esetében.

Charles Shyer nevét manapság nem nagyon hallani, legutóbb talán 2004-ben, amikor az Alfie moziba került. Első filmje, a Kibékíthetetlen ellentétek után jött a Bomba bébi és aztán az Örömapa, na és persze később a folytatás. Az írók közül Nancy Meyers lehet a legismerősebb, aki  az Apád-anyád idejöjjön, a Mi kell a nőnek, a Holiday, a Minden végzet nehéz és az Egyszerűen bonyolult filmeket dirigálta le eddig, de íróként sem szégyenkezhet. Főleg azért sem, mert a Benjamin közlegényt is ő írta, ami azért 1980-ban egész jó kis vígjáték volt, Goldie Hawn-nal a főszerepben.

A színészek közül már említettem Steve Martint, aki eléggé megosztó figura, de azt senki nem tagadhatja, hogy olyan alkotások is övezik a karrierjét, ami pozitív visszhangot váltott ki mind kritikailag, mind nézőileg. Diane Keaton játszott már nagyon sok vígjátékban, de a repertoárja sok mindent tartalmaz, igazi színészegyéniség aki minden szerepéből a maximumot hozza ki. Legutóbbi munkája az Ébredj velünk volt Harrison Ford mellett, sajnos még nem tudtam megtekinteni. Kimberly Williams-Paisley csodálatos volt, elbűvölő és tehetséges is egyben. Jelenleg inkább a televíziókban bukkan fel. George Newbern szintén sorozatszínész és nem sok komolyabb filmje volt az Örömapa I-II után. Martin Short a nagy humorista, akinek nagyon sok könnyed pillanatot köszönhetünk. A kilencvenes évek vége óta főleg hangszinkronnal és tv-vel foglalkozik, habár 2006-ban visszatért a vászonra a Télapu 3 miatt, de mivel bukta volt, nem sokat javított a helyzetén. Kieran Culkin ahogy testvérei, maga is elég szép sikereket ért el. Ki hitte volna, hogy a Reszkessetek betörők bepisilős Fuller-je, tovább bírja majd mind a bátyja. Mondjuk ez még Rory Culkinra is igaz – őt valószínűleg a Sikoly 4-ben csúnyán lemészárolják majd. B.D. Wong eltörpül ugyan Short mellett, de így is emlékezetes maradt, ahogy Peter Michael Goetz és Kate McGregor-Stewart is, akik Brian szüleit alakították. Olyan üde színfoltok is akadtak, mint Eugene Levy vagy  Jane Adams.

Nagyon sokat javított az élményen Alan Silvestri filmzenéje, ami mindkét esetben maximálisan hozzásimult a cselekményhez, teljesen beleillett.

Véleményem szerint ott van a helye az örök klasszikusok között és 30 év múlva is éppolyan jó lesz, mint most.

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s