Nagyító alatt : Gamer – Játék a végsőkig

Hivatalos leírás: A nem is olyan távoli jövőben a játék- és szórakoztatóipar egy rémisztő új hibriddé fejlődött: az elmeirányítás technológiájával emberek irányítják hús-vér embertársaikat többszereplős online játékokban. A széles körben elterjedt és igencsak vitatott programok szülőatyja, a már visszavonult milliárdos, Ken Castle legújabb agyszüleménye egy új lövöldözős játék a “Slayers” mely olyan hatást kelt, mintha az irányító maga lenne a programban szereplő harcos. A félelmetes játék lehetővé teszi, hogy világszerte több millió ember élő adásban élhesse ki gyilkos fantáziáját, fegyenceket használva avatárként, kiknek halálukig kell küzdeniük.

Kidolgozás : A történet elsőre banálisnak és egyszerűnek hat, de később tovább bonyolódnak a szálak és bár mindent előre sejteni lehet, a látvány miatt megéri tovább nézni. Igen, a filmet a látvány és a pörgés viszi el a hátán, no meg a soundtrack és a főszereplő. A megjelenítés a kezdetekben kissé szemcsésnek tűnik, de ez csak azért van mert a rendezőpáros, a Mark Neveldine és Brian Taylor szereti ezt a fajta vizualitást, legalábbis a Crank 1-2 kapcsán is ezt használták főleg. A direktor urak nem csak rendezőként jegyzik a filmet, hanem ők is írták. Ami nagyon tetszett a forgatókönyvükben az a Társadalom létrehozása volt, igazi görbetükröt tart a mai übergigamegafanatikus geek társadalom elé, akik mást sem csinálnak mint a virtuális térben kalandoznak, hogy egy másik entitás bőrébe helyezve magukat és vérre menő harcokat vívnak egymással, ha egyikük éppen nem díjazza az adott mediaterméket. Viszont azt már nehezményeztem, hogy a végén a lelketlen emberek, akik eddig ugyanúgy kihasználták a Társadalom és a Slayers adta lehetőségeket, egy emberként ünnepelték Tillmant. Kissé álszent dolognak tartottam, nem lett volna rá szükség.

Az akció része viszont minden tekintetben rendben volt, lendületes és megállás nélküli harcok sora kísérte végig a filmet. A fegyverkínálat változatos volt és az effektek is kellemes hangokat csaltak elő a hangszórókból, kimondottan élethűen adva elő a brutális mészárlást. Amiből volt bőven, hiszen a Neveldine-Taylor páros nem arról híres, hogy cenzúrázná az erőszakot. Emberek robbantak fel, testrészek szakadtak, fejek röpködtek, testek lettek kilyuggatva, és csontok törtek szép számban. Az utolsó nagyobb akciójelenetben nem volt semmi fegyver, mégis a pusztakezes harc keménysége igazán említésre méltó volt.

És itt térnék ki a főszereplőre. Mondhatják, hogy Gerard Butler újabban csak bugyuta akciófilmben és romkomban játszik, hogy végre váltania kellene már, én mégis azt vallom hogy ebben a szerepben mást el sem tudtam volna képzelni, mintha rá öntötték volna Kable szerepét. Nagyon benne volt az alakításban és igazi badass -es kemény csávót hozott, akit nem lehet megállítani és emellett még esze is volt. Azért hozzátenném még, hogy következő filmjei egyike, a Machine Gun Preacher, amiben megmutatja majd megint, hogy igenis komoly színész. A női főszereplő, Amber Valletta próbálta átérezni a magára maradt anya szerepét, akinek a férje sitten ül és egyetlen gyereküket elvették tőle. Ez eléggé sikerült neki, tökéletesen játszotta a drámai vonalat is. Michael C. Hall ,kedvenc televíziós sorozatgyilkosom, itt nem volt annyira gonosz, de vérfürdő nélkül is egy hatalomra éhes megalomán személyiséget formált meg, aki mint már annyian előtte, lenézte a kezdetben kis ellenállást mutató “lázadókat”, akiket itt a Humanz képviselt. Ludacris ennek a szervezetnek a feje volt, de rövidke szerepe nem engedte, hogy kibontakozzon. Kicsit többen volt a képernyőn  Alison Lohman, akivel maradéktalanul meg voltam elégedve, de nem is volt bonyolult szerepe. Logan Lerman, későbbi Percy Jackson itt sem nyújtott semmi pluszt, igaz ami igaz valahogy nem kedvelem a srácot a Börtönvonat Yumába óta. Terry Crews kiélhette magát, őrült gyilkosként nem kellett visszafognia magát, a kinézete és viselkedése megvolt hozzá. Ramsey Moore még mindig egy hatalmas zsírpacni, aki nem volt egy üdítő látvány a gofrijával.

A zenei rész ütős volt, a soundtrack kemény metálos dalokból lett összerakva és a film elején az egyik kedvenc nótám- Marilyn Manson a Sweet Dreams –  szólt. Emellett a score is pont ideillő ritmusokat tartalmazott. Jóllehet a hangszerelés inkább az elektronikus hangokkal dolgozott, mégis egy ilyen mozifilmnél, valahogy elképzelhetetlen tartottam volna egy James Newton Howard- ot például. A zeneszerző egyébként Robb Williamson és Geoff Zanelli volt.

Summa summárum, egy ízig vérig tökös kőkemény akciófilm a Gamer, ami többször is nézhetős, és van benne csöppnyi irónia is.

A rendező urak honlapja

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s