Nagyító alatt : Shijo Saikyo no Deshi Kenichi

Shirahama Kenichi átlagos középiskolás diák, egy nap az iskolába menet összeakad egy Furinji Miu nevű lánnyal, aki természetes reflexből jól a földre hajítja. Miután Kenichi az iskolába ér – persze elkésett – látja, hogy Miu bemutatkozik, mint új diák, az osztályában.

A fiú nagy harcművészet rajongó és a karate klub tagja, habár inkább csak homokzsáknak használják. Amikor ezt megelégeli szóvá teszi, aminek nem örülnek túlságosan és egy másik tag – amolyan izompacsirta alkat – kihívja egy párbajra, amit egy hét múlva rendeznének meg és ha bármelyikük nyer, a másik távozik a klubból.

Kenichi tisztában van saját képességeivel, sosem volt jó a sportokban ezért is kapta a “Gyenge Lábak” gúnynevet. Miu segít neki és elviszi az otthonába ami egy harcművész iskola és a neve Ryozanpaku, ahol öt különböző mester tanít és persze az igazgató Miu nagyapja is “hatalmas” harcművész.

A lány segítségével sikerül megnyernie a párbajt, de úgy dönt inkább ő lép ki a klubból. Ám ezzel közel sincs vége híre megy, hogy feltűnt egy erősebb ember ezért először a karateklub elnöke kezdi el üldözni Kenichit, aztán mindenki más és idővel képbe kerül a Ragnarok nevű banda is, melyben a legjobb harcosok vannak és szeretnék megnyerni maguknak, vagy ha az nem megy akkor összetörni, ezért a Ryōzanpakuban elkezd komolyan tanulni méghozzá több harcművészeti stílust egyszerre.

Muay-thai, Karate, Kinai  Kenpo, Fegyverhasználat, Judo és még más stílusok ötvözésével a legerősebb tanítvány válik Kenichiből aki folyamatosan erősödik, azért hogy megvédhessen valakit és hogy véget vessen az értelmetlen harcoknak.

Az anime 2006 októberében startolt a Tokyo Movie Shinsha égisze alatt, a TV Tokyo – ban. A TMS Entertainment létrehozta a látványvilágot, amit a képregényolvasók szerettek volna és bár ott néha naturálisabb az ábrázolás, ez megbocsájtható volt. A rendező Hajime Kamegaki már dolgozott shounen-fighton és shounen-en egyaránt, így ismerős terep volt a számára. A sorozat ötven részes lett és korán sem lett befejezve, már ami a mangát illeti. De annak aki nem olvasta annyira nem fogja zavarni, mert szokásos sablon lezárást kaptunk, amit lehet folytatni, de ha mégsem tennék akkor sem lenne olyan hatalmas gond belőle.

A műfaja mint azt kitalálhattátok a shounen-fight igen erős vígjáték elemekkel, drámai szálakkal és néhol echhi képekkel, azaz mindennel aminek a stílus rajongói örülhetnek. A humor fontos eleme, nem csak azt a célt szolgája, hogy a szomorú emberi sorsok és tettek után felviduljunk, hanem valóban vicces jelenetsorok vannak benne függetlenül mindentől, kiparodizál, szórakoztat és megnevetett majdnem minden percben.

A karakterfelhozatal változatos és egyéniségeknek nem lehetünk híjában, az összkép változatos megtalálható mindkét oldalon olyan szereplő, akit függetlenül a tetteitől szeretni lehet. A mesterek igazi nagy arcok, rajtuk sokat lehet nevetni. Shigure a fegyverszakértő hölgy, már beszédstílusában is lehengerlő, de a viselkedése sem utolsó. Kensei a perverz kung-fu és kenpo oktató, Sakai a folyton piálós és kiabáló karateoktató, Akisame a bölcs és remek feltaláló – ami főleg Kenichi edzőgépeiben nyilvánul meg – , Apachai a halálos muay-thai harcos aki viselkedésében sokszor igen gyerekes – egyik nagy kedvencem – és a nagyapó aki, nos őt látni és hallani kell. Miu kislányos bája egyik pillanatról a másikra tud megváltozni komolyabbá és veszélyesebbé, utána meg visszaváltozik  azzá a kicsit ártatlan és naiv lánnyá aki volt. Kenichi első pillanattól az elvek embere és mindenkit szeret, azaz a tökéletes főhös aki megvéd mindenkit, ő a legerősebb de személyiségében igenis visszafogott és sokszor igen csak félős. A Ragnarok oldalról is sok favoritom van, de ott az abszolút esélyes az Kisara számomra. Mindent összevetve mindenki érdekes és összetett figura, egyikük sem unalmas – főleg nem Nijima, aki tiszta Hiruma (Eyeshield 21).

A hangzás kiváló, tisztán szól az egész, az effektek jól hallhatóak és igazi beat ’em up pillanatoknak hála sokszor lehet részünk benne. A zajok és zörejek is jól teljesítenek, a valósághűségbe most nem mennék bele, mert az ilyen műveknél a valóság a harcok alatt nem igazán nyilvánul meg. Viszont az elképzelésnek megfelel, így panaszra nem lehet okunk.

A szinkron a kiváló seiyuu brigádnak hála csillagos ötös. Tomokazu Seki tökéletes választás Kenichi szerepére, remekül átadja annak jellemét és természetét. A Miu-t alakító Tomoko Kawakami és több mint jó erre a szerepre, de hiába is próbálnék egyes színészeket előtérbe hozni, mert mindenki kiváló munkát végzett, mindenki a hozzá passzoló hangot kapta és éppen ezért egyszerűen fantasztikus lett az egész. Kedvencek azért vannak : Unshou Ishizuka (Sakaki), Mamiko Noto (Shigure), Hiroya Ishimaru (Apachai), Issei Futamata (Kensei), Juurouta Kosugi (Akisame), Hiroshi Arikawa (Furinji Hayato “Nagyapó”), Kazuki Yao (Takeda), Keiji Fujiwara (Loki), Takumi Yamazaki (Nijima), Ryo Horikawa (Tanimoto), Mitsuaki Madono (Siegfried), Minami Takayama (Kisara), Daisuke Gouri (Keichi papája), Ai Orikasa (Keichi mamája) …..

A zenénél főként a rockzenei és szintetizátoros elemek kerülnek előtérbe, de azért akadnak klasszikusabb hangszerek és szimfonikusabb dallamok is. Kenichi témája egyértelműen a rockosabbhoz tartozik, de mint ennél a műfajnál megszokhattuk ez többnyire így szokott lenni – gondoljatok csak a Naruto-ra. A Nyugodt slice of life részek, az ehhez passzoló nyugodtabb zongorás és gitáros ritmusokat kapták. De például a Setsunai Omoi című szám, ami a drámaibb vonalat erősiti, is kellemes ugyanakkor fülbemászó. Akár csak a Training Spirit, ami a nevéhez híven a kiképzéseknél szólal meg, de említhetném a Power Up-ot ami főleg akkor szól ha valaki – általában Kenichi –  felspannolja magát egy harc előtt, vagy közben. A Ragnarok témája inkább szintis, de akad még egy komolyabb hangvételű kórusos téma is. Egyszóval a legkülönfélébb aláfestést kapta meg, ami igazán élvezhetővé teszi az egészet, ezért pedig Joe Rinoie-nek jár köszönet.

A grafika egy az egyben hozza a 2006-os színvonalat. Egyáltalán nem csúnya, helyenként rendkívül szép, esetenként átlagos, de összességében öröm a szemnek. A sima hátterek is szépen festenek, a karakterek megrajzolása eléggé mangahű lett, itt ott akad eltérés de ez inkább a finomítás irányába ment. A férfiszemnek oly kedves domborulatok formásak, és a női közönség is megkapja a maga bishi-eit. A harcok dinamizmusa nem hagy kívánni valót maga után, lendületesek és pörgősek. A mozgások is hitelesen lettek “lemodellezve” és az állóképek pedig úgy néznek mint ha csak egy artwork lenne, vagy a képregény lapja. A színvilág az oldalakhoz mérten van kialakítva. A jó oldalon főként a világosabb és élénkebb színek dominálnak, míg a másikon a sötétebb tónusú és halványabbak. Szerintem tetszetős az egész úgy ahogy van.

A történet hűen követi a mangát, egészen a befejezésig és onnan ahol az anime véget ér, kezdődik el a mangában a legjobb rész, onnan indulnak az igazi harcok és ott lehet látni már a mestereket is harcolni, amit nagyon megnéztem volna az 50 rész alatt is. Szóval ha valakinek bejön a cucc, akkor mindenképpen kezdje el olvasni a mangát mert még ennél is sokkal jobb, ez főleg abban merül ki, hogy az sokkal tovább megy a cselekményben és azt is megtudjuk belőle hogy mi az a Yami.

A Capcom 2007-ben egy játékot is készített hozzá Shijō Saikyō no Deshi Kenichi: Gekitō! Ragnarok Hachikengō címmel, ami egy klasszikus 3D-s verekedős játék volt, és persze soha nem hagyta el Japánt.

Összesítve : Nem szabad kihagyni. MAL 9 pont.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s