Nagyító alatt : Stardust

Tristan Thorn el akarja nyerni a gyönyörűséges Victoria szívét, ezért útra kel egy varázslatos, mítikus világba. Megígérte választottjának, hogy elhozza neki a hullócsillagot, mely a bűvös birodalomban ért földet… Ám amikor egy hullócsillag földet ér, emberi formát ölt. Az ominózus hullócsillag a gyönyörű Yvaine-ben ölt testet. Útja során Tristan találkozik Lamiával, a gonosz boszorkánnyal, aki szintén a hullócsillagot keresi, hogy nővéreivel kivághassák a szívét. Nem másért, mint hogy megegyék, és ezáltal visszanyerjék szépségüket és fiatalságukat. Lamia gonosz karmai elől menekülve Yvaine és Tristan a karizmatikus Shakespeare kalózkapitány fogságába esnek, méghozzá “léghajójának” fedélzetén. Az üldözéshez még más fura figurák is csatlakoznak, például az álnok szívű Septimus herceg, vagy Ferdy, az orgazda, és mindenkinek jó oka van a hullócsillag megkaparintására. Amint Tristan és Yvaine egyik kalandból a másikba csöppen, csillag és csillagász egyre közelebb kerül egymáshoz…

2007_stardust_wallpaper_012

A filmet Neil Gaiman bestselleríró azonos című képregénye inspirálta, amely 1997-ben jelent meg Charles Vess gyönyörű illusztrációival. 1998-ban könyv formájában is kiadták, és az év egyik legnépszerűbb regénye lett.

Mind a kritikusok, mind az olvasók A herceg menyasszonya (The Princess Bride) és a Végtelen történet (The Neverending Story) című filmekkel hasonlítják össze, hiszen ugyanolyan humoros és varázslatos történet, továbbá egy teljesen új csodavilágot ismerhetünk meg belőle.

A történet igen hamar modern klasszikus tündérmese lett, amiből egyelőre nem sok van. – Az alapötletem az volt, hogy írok egy történetet egy fiatal fiúról, aki megküzd szíve választottjáért, azután rájön, hogy nem is ő a szíve választottja – mondja Gaiman a regényéről. – Ezzel az ötlettel a fejemben kezdtem írni, és végigmeséltem a történetet. Amikor a végére értem, büszkén láttam, hogy a történet pontosan olyan hatást ér el, mint amilyet szerettem volna.

Bár Gaiman célja csak annyi volt, hogy elmeséljen egy szép történetet, amikor a mese ismert lett és egyre több rajongója akadt, eldőlt, hogy egyszer mozifilm lesz belőle. Már első megjelenésekor is beszéltek arról, hogy milyen nagyszabású filmmé válhatna a mai filmtechnika és speciális effektek segítségével. Érdekes módon azonban egy független rendező, Matthew Vaughn lelkesedése kellett ahhoz, hogy ez a fantasztikus világ megjelenhessen a filmvásznon.

– Az egyik legcsodálatosabb és legeredetibb történet, amit valaha olvastam – mondja Vaughn. – Rendezőként engem leginkább a történetmesélés érdekel, és ennek művészete manapság kiveszni látszik a filmkészítésből. Ez a történet azonban egyértelműen arra termett, hogy film legyen belőle.

Gaiman egészen addig nem adta ki a kezéből a Csillagpor jogait, amíg Vaughn meg nem kereste a kéréssel. A rendező lelkesedése a téma iránt és temérdek kreatív ötlete azonban meggyőzték. – Megbíztam benne – emlékszik vissza az író.

Miután elnyerte Gaiman támogatását, Vaughn következő feladata a forgatókönyv felvázolása volt. Megfogadta az író tanácsát, és Jane Goldman brit regény- és forgatókönyvíró közreműködését kérte. Gaiman tudta, hogy Goldman ösztönös érzéke a romantikához, a misztikumhoz és az emberi történetekhez, valamint Vaugh kreativitása együtt szükségesek egy lebilincselően szép és izgalmas kétórás film megszületéséhez.

2006 áprilisának közepén megkezdődött a forgatás Wester Rossban, a Skót Felföldön, majd ezt követően Skye szigetén folytatódtak.

Több éjen és napon át folytak felvételek a Hertfordshire-ben található Ashridge House közelében lévő erdőben, 2006 júniusában. A nyár folyamán a Stowe Schoolban, Buckinghamshire-ben és a wiltshire-i Castle Combe faluban is rögzítettek jeleneteket. A forgatás 2006. július 13-án fejeződött be.

Helyszínül szolgált továbbá az Elm Hill Norwich-ban. A területet, mely ötvözi a Tudor-kori és a 11. századig visszanyúló középkori épületeket, a filmben szereplő Fal falvának utcáivá alakították. A Briton’s Arms teaházból lett a Slaughtered Prince vendéglő. A tulajdonosoknak annyira megtetszett az új külső — köztük a bámulatos falfestmény és az új nádtető —, hogy a helyi tanácshoz és az English Heritage-hez (Angol Örökség) fordultak a megtartásáért, kérésüket azonban elutasították.

A filmet 76%-ban pozitív visszajelzésekkel üdvözölték a kritikusok a Rotten Tomatoes oldala szerint és többek között számomra is érthetetlen az érdeklődés hiánya.

2007. augusztus 10-én került a mozikba az Egyesült Államokban. Első hétvégéjén 9,2 millió dollárt hozott, ami filmszínházanként közepes, 3610 dolláros átlagot jelent.[9] A további hetekben jól tartotta magát, így több mint megnégyszerezte kezdőösszegét szeptember végére, ám ez így is csak alig több mint fele a 70 milliós költségvetésnek.

Észak-Amerikán kívül 2007 őszén mutatták be a filmet fokozatosan, első állomása az amerikai premierrel egy-időben Oroszország és a FÁK volt, ahol jó eredményeket ért el.Messze kiemelkedik a többi közül az Egyesült Királyság, ahol a film 30 millió dollárnak megfelelő fontot gyűjtött; ez közel 32%-a a teljes nemzetközi (USA-n és Kanadán kívüli) bevételnek. A Csillagpor végül világviszonylatban 135 millió dolláros bevételt ért el.

2007_stardust_wallpaper_011

Fontos megjegyeznem, hogy aki egy sablon fantasyt vár, az nagyot fog csalódni. Ez a film messze túltesz a műfaj fogalmán, nem hasonlítható egyetlen az utóbbi időben – A Lord of the Rings óta – forgatott egyetlen filmhez sem. Ugyan fellelhető benne némi hasonlóság, de ez csak külsőre. Ez a világ teljesen egyedi, a kitalált figurák  száma az első pillanattól csak nő és olyan alakok kerülnek a látótérbe, akikkel eddig ritkán vagy egyáltalán nem találkoztál. Ez egy varázslatos hely, varázslatos dolgokkal és népekkel. Felejtsd el amit eddig erről a műfajról tudtál, ez merőben megváltoztatja a nézeted ezekről a filmekről.

Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy ez egy mese. Egy olyan mese, amit bátran mesélhetsz a kisebbeknek is, mégis az igazi értékét, az igazi lényegét a mondanivalót és a történet valódi erejét, csak a felnőttek érthetik meg.

A sztorihoz még hozzátesz, hogy a könyvből meghagyták a humoros beszólásokat és ezzel együtt sokkal szórakoztatóbb lesz, a már amúgy is fantáziadús harcokkal és csodákkal teli cselekmény.

De ahhoz, hogy ez megfelelően hasson is, szükség van a színészek játékára és itt nem egyszerűen eljátszották a karaktereket, eggyé váltak velük. Még a legkisebb szerepekben is olyan színészi alakítást látni, hogy senkit nem felejtünk, még a film vége után sem.

És még csak most jön az erőteljes színészi gárda.

Kapásból itt van a narrátor, aki nem kisebb név mint Ian McKellen. Aztán a Tristant alakító Charlie Cox is remekül hozza, az eleinte botladozó, később megemberesedő főhőst. Claire Danes – ből árad a szépség és a tisztaság, nagyon régóta nem láttam tőle hasonló játékot és szebb mint valaha. ( A T3-as szerep végre a múlté ). Mark Strongot nem lehet elfelejteni, ő a tökéletes Septimus, hála neki nem lehetett eldönteni, hogy neki szurkoljak vagy ellene. Michelle Pfeiffer vén és ronda, gyönyörű és szexi, csábító és veszélyes egy-személyben igazi boszorkány lett, Lamia neki lett teremtve.  Robert De Niro mint Shakespeare kapitány, mit mondhatnék fenomenális volt amit csinált.

És jöjjenek a kisebb szerepekben tündöklő actorok : Dexter Fletcher, Geoff Bell, Ricky Gervais, Joanna Scanlan, Sarah Alexander, Rupert Everett, Jason Flemyng, Peter O’Toole, Sienna Miller, Melanie Hill, Kate Magowan, David Kelly, George Innes és a többiek …..

2007_stardust_wallpaper_010

Akkor most essen szó kicsit arról a zenéről is, ami Ilan Eshkeri műve.

STARDUST   (2007)

Csillagpor

zene: Ilan Eshkeri

vezényel: Andy Brown

kiadás éve: 2007

kiadó: Decca Records

játékidő: 53:53

“…s boldogan éltek, míg meg nem haltak” – a “Csillagpor” egy igazi mese a fantasyk körében, ami úgy ér véget, ahogy azt tanítják. A mostanság egyre nagyobb népszerűségnek örvendő, gyermeket és felnőttet egyaránt célba vevő kalandfilmek egyik különösen szórakoztató darabja ez a mozi, és noha valamiért sokkal kevesebbet beszélnek róla, mint például a “Narnia Krónikái”-ról, csak ajánlani lehet. Aprólékosan kidolgozott történet, remek karakterek, valamint vidám műfaji kifigurázások jellemzik, ám komolyan és tisztelettudóan. Százharminc perc, mégis röviden összefoglalható a lényeg: egy esetlen főhős, Tristan minden áron be szeretné bizonyítani szerelmét szíve választottjának, aki egy földre hullott csillagot kér tőle. Pechjére a csillag a faluja határában húzódó fal mögé zuhant, egy olyan különös birodalomba, ahová földi halandó számára nem ajánlott a belépés. Ám Tristan bátor, meg hát mégiscsak bizonyítania kell, ezért nekivág a kalandos útnak, s nem is sejti, hogy rajta kívül még pályáznak páran a különleges égi jelenségre. Három boszorkánynak az örök ifjúságot és szépséget jelenthetné, a birodalom trónörökös-jelöltjeinek pedig a hatalom megszerezését. És hogy a helyzet még szebb legyen: nem holmi rideg űrtermékről van szó, hanem valójában egy fiatal lányról.

Félretéve az ifjú színésznő iránti igen csekély lelkesedésemet, azt nem vitatom, hogy Claire Danes hatalmas, ártatlan szemeivel kiváló csillaglány, az pedig külön szerencse, hogy mellette olyan nagyágyúk tűnnek fel a vásznon, mint az öreg királyt alakító Peter O’Toole, vagy a hírhedt kalózkapitány szerepében tobzódó Robert De Niro. És külön kiemelendő a film igazán ragyogó csillaga, a mostanában egyre ritkábban szerepet vállaló Michelle Pfeiffer, aki nem csupán azért üdítő látvány, mert szépsége még mindig köröket ver legtöbb fiatalabb pályatársára, de az örök ifjúságért küzdő boszorkányként igen komoly fricskát ad a manapság egyre kevesebb természetességgel rendelkező kortárs színésznők felé. Miközben persze nyilvánvalóan tisztában van saját korával, s büszkén hirdeti, hogy (elvileg) semmilyen műtéti beavatkozásnak nincs köze ahhoz, hogy még mindig Hollywood egyik legelbűvölőbb asszonya legyen. Mindezeken túl pedig kellően visszafogott ahhoz, hogy ne szorítsa háttérbe a címszereplőt, ezáltal a kaland is kiegyenlített mezőnyben válik élvezetessé.

E pörgő cselekményű, látványos, de olykor csendes romantikába mélyedő kalandfilmhez hagyományos nagyzenekari mű dukál, és az eddig jobbára ismeretlen Ilan Eshkeri e tekintetben tökéletes munkát végzett. A “Csillagpor” score-ja minden pillanatában igényesen kidolgozott muzsika, és megfelelő kísérete a filmnek. Mégis, mi lehet az oka, hogy egy viszonylag komoly kihívásnak tekinthető feladat egy tulajdonképpen pályakezdő komponista kezei közé került, mikor például John Debney vagy Alan Silvestri szinte ilyen művek megírására született? Az a válasz túl egyszerű, hogy a filmet rendező Matthew Vaughn korábbi, “Torta” című filmjének aláfestéséért is Eshkeri a felelős, hiszen műfajában összehasonlíthatatlan a két produkció. Sok helyen olvastam, hogy két 2003-as, a BBC égisze alatt készült dokumentumfilmhez meglepően erős művet komponált, de mivel ezek kiadatlanok maradtak, ezért a zeneszerzővel kapcsolatos egyetlen élményem a számomra közepesnek ható “Hannibal ébredése” aláfestése volt, ahol nem tudtam elvonatkoztatni attól a hírtől, hogy eleinte Thomas Newmané lett volna az a munka. A “Stardust” kapcsán több fórumon is felbukkan John Ottman neve, aki állítólag azért érkezett a produkcióhoz, hogy Eshkeri első, a producereket nem különösebben megnyerő próbálkozása helyett alkosson valamit, de valószínűleg “A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó” munkálatai kellően lekötötték, így Ottman pár demója után a filmkészítők végül adtak még egy esélyt az ideiglenesen félreállított fiatal komponistának. Más források azt mesélik, Eshkeri annyira akarta ezt a munkát, hogy gyakorlatilag készre felvett tételekkel érkezett az első megbeszélésekre, és mivel Hollywoodban nem túl gyakori, hogy valaki önköltségen állítson elő nagyzenekari műveket, így végül az agilitása lehetett a fő szempont, amiért az ő neve került a stáblistára.

De érdemeit ne csökkentsük emiatt. A kiharcolt vizsgamunka kitűnőre sikerült, és a Decca által kiadott ötvenhárom perc minden egyes tétele profin meghangszerelt, bár azért nem feltétlenül egyedi kompozíció, ami persze egy pályakezdő esetében nem róható fel hibának. Talán picit zavaró lehet, hogy Yvaine, a csillaglány legnagyobb katarzisokért felelős jelenetei alatt ugyanaz a kiemelkedő dallam nélküli négyes harmóniaváltás csendül fel, melyet évente nagyjából háromszor elsütnek más zeneszerzők más helyen (főként a Remote Control tájékáról, de említhetném például Brian Tylert is). Számomra furcsa, hogy ez a zenei megoldás ennyire népszerű, és most már annyiszor hallom, hogy a hatásfokozás helyett inkább fanyalogva fogadom. Pláne azért érthetetlen, mert a szerző emellett remek egyéb témákat komponált, és az a pár klasszikus beillesztés Bach vagy Dvořák műveiből is arra utal, hogy ért a szakmához.

Elég csak az első, igazán kiemelkedő tételig, a “Shooting Star”-ig eljutni, hogy erről megbizonyosodjunk. A csendes nyitányból észveszejtő erővel zúdul fel a nagyzenekar, a lüktető tempó kórussal kiegészített, ünnepélyes csúcspontba érkezik, mely aztán rövid romantikus intermezzo után újból megismétlődik. Kerek egész, minden műfaji sajátossággal. Az egész albumra jellemző ez az összetettség: egyfelől vannak a főszereplő lány szépségét kifejező halkabb tételek, mint a “Snowdrop”, a csodálatos “Tristan and Yvaine” vagy a rendezővel közösen megírt “The Mouse”. Ennek ellenpontját képezik a boszorkány sötét hatalmát magában hordozó, feszültebb és vészjóslóbb zenekari morgások, sok mély vonóssal, halkan felmorajló üstdobokkal és szordínós rézfúvósokkal, melyek aztán néha igen erőteljesen megmozgatják a hangfalakat (“Three Witches”, “Creating the Inn”). Az album leghosszabb tételének (“Lamia’s Inn”) is ez a hangulat adja alapját, ám ebben a nyolc percben nem csupán a borítón külön kiemelt Bach-átirat lehet ismerős. A harmadik perctől igen kényelmetlen élményben lehet része annak, aki Wojciech Kilar “Draculá”-jának egyik főtémáját ismeri és szereti, ugyanis nem csupán egyedi hangszerelésében, de a szólamok egymásra építésében és dallamvezetésében is igen nyilvánvaló hasonlóságot mutat a tizenöt évvel ezelőtt megírt művel. Vélhetően csak azért nem lett ebből akkora botrány, mint Tyler Bates “300”-ának Elliot Goldenthal “Titus”-ához fűződő viszonyából, mert Eshkeri további tételei lényegesen kimagaslóbb zenei tudásról tesznek tanúbizonyságot, ráadásul mindannyian ismerjük a filmkészítés kezdeti fázisában oly gyakorinak számító temp score-ok minden hátulütőjét. És bevallhatom, hogy az ilyen muzsika mindig hátborzongató hatással van rám, ezért mire eljutnék a jogos dorgálásig, már teljesen magával is ragad a kompozíció lendülete és ereje.

A Robert De Niro által alakított, helyenként furcsán nárcisztikus Shakespeare kapitány külön témát kapott (“Cap’n’ Shakespeare”), mely eleinte nem sokban különbözik Lamia motívumától, a “Flying Vessel” azonban már inkább játékos kalandzenének tekinthető, s ahogy az eleinte hírhedtnek titulált kapitányról kiderülnek rejtett titkai, úgy válik a muzsika is egyszerre vidámmá és katonássá (“Cap’n’ at the Helm”, és a mindig zseniálisan muzsikáló Offenbach-mű adaptációja, a “Pirate Fight”). A három vezérvonal váltja egymást az album során oly módon, hogy egy pillanatig sem válik unalmassá, és végül egy klasszikus lezárás, az Yvaine témáját dinamikusabb formában előadó “Coronation”-nel teszi fel a koronát Ilan Eshkeri első igazán komoly munkájára. Az ember egyik szeme sír, mert még tudna mondani három-négy olyan tapasztalt, már-már veterán státuszba kerülő komponistát, akitől minden évben elvárna ilyen muzsikát, másik szeme viszont nevet, mert az új generáció egy remek képviselőjét ismerhette meg Eshkeri személyében, aki olyan magasra állította fel saját maga számára a mércét, hogy ha még kétszer-háromszor sikerül megismételnie a “Stardust” színvonalát, jó ideig bevéssük emlékezetünkbe nevét. A filmmel együtt szinte kötelező ajánlat.

Forrás

Személyes véleményem, hogy remek munka lett, én már sokszor végighallgattam.

Következzék a látvány. Az valami lenyűgöző, a hátterek, az erdő, Viharfok, Fal, a varázslatok, a léghajó, a speciális effektek és a maszkmesterek munkái egytől egyig kitünnek az átlagból. Jó nem egy Gyűrűk ura, de azért keményen odateszi magát a nézőnek, aki meg csak ámul és bámul.

A látványtervezést Robert Cowper, Ian McFadyen, Rod McLean, Peter Russell vállalta el, valamint a vezető fotográfus – operatőr –  Ben Davis volt. Az itt felsorolt nevek mindegyike már elég sokat tett le az asztalra ahhoz, hogy megkapják ezt a lehetőséget. Amit persze nem is toltak el. Sammy Sheldon kosztümfelelős remekül ötvözte a régi angol divatot a Viharfokival, ami az előzőhöz hasonló volt és volt köztük néhány igen csak szép darab is. Ha felsorolnám mindazokat akik segítettek létrehozni ezt a pazar kinézetet és hangzást akkor tele lenne még pár oldal.

Íme a kedvcsináló képecskék

Kicsit bőlére eresztettem, tudom de ha kedvet kaptok hozzá, már megéri.

A film mellesleg beszerezhető a boltban. PL a X-Ppressz -en, jelenleg 3000 HUF.

Remélem aki még nem látta kedvet kapott hozzá.

Reklámok

7 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s